2012. 12. 10.

J. R. Ward - Irigység

Fülszöveg:
Egy sorozatgyilkos fiaként a gyilkossági nyomozó, ifjabb Thomas DelVecchio a gonosz árnyékában nőtt fel. Most állampolgári kötelesség és vak gyűlölet között egyensúlyozva vezekel apja bűneiért, miközben saját démonaival harcol. Veck megfigyelésével Sophia Reillyt, a belső ellenőrzés hadnagyát bízzák meg, aki nem csupán szakmailag, de magánemberként is érdeklődik a férfi iránt. Vecket és Sophiát valami más is összeköti… Jim Heron, a titokzatos idegen, aki túl sok választ tud… ám olyan kérdésekre, amelyek halálosak. Amikor Veck és Sophia nyakig merül a jó gonosz ellen vívott harcában, a bukott angyal az egyetlen, aki megmentheti őket az örök kárhozattól.



Kész hullámvasút nekem ez a sorozat.
A Kapzsiságot nagyon szerettem, a Sóvárgástól kiakadtam, ezt viszont Imádtam. Nagy „i”-vel.
Féltem tőle egy kicsit, mert a Sóvárgás annyira alulteljesített nálam, és azt gondoltam, mi lesz, ha ezzel is úgy járok? Veck a Felszabadított szeretőben már felbukkant, akkor morogtam is azért, hogy mi értelme, hogy ott legyen, és nem is kedveltette meg magát velem.
De… Nagyon pozitívan csalódtam ebben a könyvben. És eljött az a pillanat is, amire szerintem minden Ward rajongó várt, aki ezt a sorozatot is olvassa. És csak annyit mondhatok. Végre.
Itt ért össze minden, itt van, amire annyira vártam. Megvan a lendület, szórakoztató, tele van akcióval, nagyon szerethetőek a karakterek, és van benne tipikus Ward humor is. Végre egy olyan Ward, aminek annyira hasonló a dinamikája, mint a Fekete Tőr Testvériségnek. Nem a hasonlítgatás miatt, egyszerűen ebben a sorozatban eddig nem éreztem azt, amit annál a sorozatnál. De itt végre minden a helyére került.
Tegnap kezdtem el olvasni, és a kezdeti félelem, hogy nem fog tetszeni egyből el is tűnt. Sodort magával a történet, sokszor vigyorogtam el olvasás közben, és azt ismételgettem, hogy igen, ez az, amit vártam. Estefelé, amikor már túl voltam a könyv felénél, elkapott engem is az a könyvmolyláz, hogy csak még egy fejezet, és leteszem. Nos, három fejezeten keresztül ezt mantráztam, mire tényleg sikerült letennem, és akkor is csak ekörül jártak a gondolataim. Mi lesz a szereplőkkel? Mi fog még kiderülni? De muszáj volt letennem, mert akkor mára már semmi sem maradt volna belőle.
Nagyon sok minden történik a szereplőkkel, és úgy általában is. Kicsit jobban megismerhetjük Nigel-t, és a többieket, Jim is remekelt, és többet mutatott magából. És végre róla is elmondhatom azt, hogy megkedveltem, és most már érzem a valós személyiségét, értem, hogy mit és miért tesz.
Összefolynak a szálak, abban az értelemben, hogy Veck és Reilly is Sissy után nyomoz, csak úgy, mint Jim. Sokszor elvigyorogtam azon, hogy Jim az „övének” tekinti Sissy-t. Hiába nem szerepel a lány, így is központi szereplőnek érzem, és amit eddig megtudtam róla, és is csak úgy tekintek rá, mint Jim barátnőjére.
Sokkal drámaibbnak éreztem, mint az előző köteteket. És nem csak azért, ami Eddie-vel történt. Mivel véletlenül belebotlottam egy iszonyú nagy spoilerbe vele kapcsolatban, kíváncsi voltam, hogy hogyan is fog történni vele a dolog. Sajnáltam a dolgot, mert úgy éreztem, végre összeszokott a csapat, erre Ward…
És amikor az egyik arkangyal elmondja, Eddie teljes nevét… Tényleg köze van Luciferhez? Ha az ember azt olvassa, hogy Edward Lucifer Blackhawk, akkor egyből kalkulálni kezd. Még mindig rejtély, hogy Adrian, és Eddie kicsodák. Apró morzsákat persze kapunk, de ez nem elég. A Vasálarcban volt egy jelenet köztük, ami…Úgy tűnik Ward kedveli az édes hármast… 
Adrian változott azt hiszem a legtöbbet. Végre beismerte, hogy mi a baja, utána jött az Eddie eset, és teljesen megváltozott. Sajnáltam is egy kicsit, mert én imádtam azt a bolondos Adrian-t. De a könyv végén megcsillogtatta a humorát, szóval nem féltem.
Veck teljesen meglepett. Nem ilyennek képzeltem, de pozitívan csalódtam benne. Sőt, nagyon is a szívemhez nőtt. Amikor találkozik Jim-el, megvan benne a tagadás, de nem olyan drámai módon, mivel érzi, hogy van valami, ami egész életében kísértette. Közte, és Reilly között már az első oldalakon izzott a levegő. És amiket utána műveltek… Nagyon tüzes a kapcsolatuk.
Reilly nagyon szimpatikus volt, nagyon hamar megkedveltem. De utána eljött egy pont, amikor majdnem megutáltam. Nem hitt Veck-nek, és ezzel nagyon elásta magát előttem.
Pár nap alatt játszódik a történet, a szereplők mégis hamar egymásba szeretnek. Utálom az ilyesmit, de itt valahogy el is feledkeztem erről. Zajlanak az események, és úgy éreztem, hogy több héten keresztül folyik a lélekmentés, nem négy napig.
És ismét feltűntek a Testvérek, vagy csak egyikük. Igazából fogalmam sincs, hogy ki az. Idegesít is rendesen. Először, amikor Veck emlékezni akar az erdőben történtekre, tipikus hasogató fejfájása lesz. Először fel sem tűnt. Devina-ra fogtam a dolgot. De amikor Adrian megemlíti a vámpírokat, akkor csaptam a homlokomra, hogy tényleg. És a könyv végén a kórházban, amikor a bőr ruhás pasas – valamelyik Testvér-, odalép Veck-hez.. Ki lehet az?
Devina ismét hozta a formáját, és még jótékonykodik is.
Izgultam, hogy vajon sikerül-e megmenteni Veck-et, de van egy elméletem, hogy milyen sorrendben fognak végződni a harcok, és helyesnek bizonyult a tippem. A következő megmentendő lélek kilétére is fény derült, amit értek is, meg nem is. Gondolom azért ő, mert az előző résznek róla kellett volna szólnia, de mégsem így történt.
Igaz, ez a rész is csak most jelent meg, de alig várom, hogy olvassam a folytatást. És a kezdeti morgásom az újfajta betűtípusra is elmúlt, mert annyira magával ragadott a történet. 


Értékelés: 5
Borító: 5*
Sorozat:  Bukott Angyalok # 3
Kedvenc karakter: Veck, Adrian, Jim, Colin
Oldalszám: 562
Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás dátuma: 2012

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...